A Prófécia
(Novella)


   Egy tetem csapódott a hideg kőpadlónak, s rá még egy test. A tetemben méretes kard állt, és a sötét alak, mely zuhanásának tompításaként használta egykor ellenfelét, felállt, megragadta vértől mocskos kardját, és szétnézett a trónteremben. A hosszú, sötét márványtömbök, melyek padlóként szolgáltak kísértetiesen tükrözték vissza fáklyája fényét, és az ablaktalan terem másik végében egy ismeretlen anyagból készült, óriási trónszék ált. Ahogy a számtalan párharcban megsebesült, de meg nem tört harcos tudatos mozdulatokkal közeledett céljához, a trónon valaki megmozdult, tartásán változtatott.

   Enyhe, sóhajszerű fuvallat söpört át a teremben, megmozgatva a falra helyezett sötét drapériákat, s megborzongatva az emeddig céltudatos gyilkos bizalmát. Épp hét lábnyira állt a tróntól, amikor...

   Fény borított el mindent, vörös, földöntúli vérvörös színben. A harcos felkiáltott, fáklyája kiesett kezéből, és megvakulva állt vagy egy percig, míg végül a sajgó szeme hozzászokott a természetellenes fényviszonyokhoz. Számára borzalmas látvány fogadta.

   A trónuson ülő alak felállt. Hogy e trónbitorló, e szörnyeteg, ki egy évszázada sanyargatja a harcos népét, messzi földnek vagy akár más világnak szültje, senki se tudta a faluban. Magasabb volt mint a harcos, vagy két lábnyival, hófehér bőrét, amely oly sápadt volt akár az elefántcsont, sötétvörös bársonyköpeny takarta. Egész testéből az sugárzott, hogy: Magas. Magas, magas, magas. Törzse és végtagjai vékonynak és elnyúltak voltak méretéhez képest, és minden mozdulatából kecsesség áradt. Arca, melyhez hasonlót a harcos még nem látott, sápadt, orrtalan volt, és szeme vöröses színben tündökölt. Felette egy óriási lámpás ontotta magából a természetfölötti fényt.

   A lidérc-szerű lény tekintetével felmérte a harcost, majd ajaktalan szája fintorszerű mosolyra fordult ahogyan a köpenye ujjából kiugró hosszú, vékony, fekete pengével kivédte a harcos első, hirtelen, és meglepetésnek szánt csapását.

   Az, ami ezután következett, leírhatatlan, Nem egyszerű harc, csetepaté folyt le kettejük közt, ez volt maga a megtestesült Harc. Idő, hely, cél egy ideig értelmét vesztette, s mindkét küzdő félnek a világa kettejükre zsugorodott. Lehet, hogy évezredekig harcoltak így, lehet hogy csak egy percig. Senki se tudta, és tudná megmondani.

   Végül, a hosszú csata után, mely minta örökkévalóságig tartott volna, a harcos kardjának hegyével áttört ellenfele védelmén, és mély sebet ejtett ellenfele bordáinak tájékán. Az a csapás erejétől hátraesett, a trónra, pengéje kicsúszott erőtlen kezéből. Ellenfele felemelte kétkezes kardját, s a végzetes, sorsdöntő csapásra készült, amikor az ajaktalan, sápadt száj megnyílt, és egy lélektépő, de ellentmondást nem tűrő hang süvített ki torkából

   "Ne!"

   A harcos, bár tudta, hogy lehet, végzetes hibát követ el, kissé lejjebb eresztette fegyverét.

   "Mit tudnál mondani, hogy szívedbe ne mártsam pengém!? Népem sanyarog a te rémuralmad alatt, asszonyaink és gyermekeink életük végéig az éhhalál szélén állnak, mi, férfiak pedig alvásra se adhatjuk fejünket amíg félholtan össze nem rogyunk bányáidban! Boldogtalan kort élünk, három emberöltőn keresztül, mégis te voltál az, aki rőt hajú Jhomnürt letaszajtottad oly régen a trónjáról! Miről tudhatnál, amitől megváltoztatnám döntésem, hogy ezen az éjjelen megfosztalak életedtől?"

   A feltörő emlékek miatt a harcos kezének fogása megszorult a kard markolatán. A sápadt alak összébb húzta magát, megpróbált felegyenesedni a trónon.

   "A prófécia..." köhögött, s a sebéből kibuggyant egy kevés lilás-vöröses vér. "A prófécia..."

   A harcos elsápadt, karja elgyengült. "Miről beszélsz!?"

   A hófehér száj gunyoros mosolyra húzódott. "Jól tudod te is... A jóslat, a jóslat mely néped tagjai között kering, és amit saját atyád mormont füledbe csecsszopó korod óta..."

   A harcosnak torkán akadt a szó. Honnan tudhatja ő ezt!?

   Még egy köhögés, még több vér.

   "Igen, tudok a jóslatról... és azt is tudom, hogy az a példány, melyet titkon, kunyhótokba bújva, suttogva hadartok el egymásnak, nehogy az én fülembe kerüljön e jövendölés, és tegyek ellene, hiányos!"

   Minden szó csapásként érkezett a harcoshoz. A betűk és szótagok magukban nem voltak többek bármely más betű vagy szótaghoz képest, de minden szó és mondatban ott lappangott hihetetlen súllyal az Igazság. Tudta, hogy amit most hall, igaz, s bármennyire is szerette, és próbálta volna koholmánynak, hazugságnak állítani mindent és akármit, amely e trónbitorló mond, nem volt rá képes.

   Még egyet köhögött a sápadt alak, és az ajaktalan száj körül apró, vöröskés cseppek kerültek. Körbenyalta száját, és nekikezdett...

   A harcos elborzadva halhatta a szellemszerű ellenségének meséjét.

   "Születni fog egy ember, kinek ereiben rőt Jhomnür vére folyik, és ki a tejjel együtt szívta magába a kardforgatás művészetét, és testi-lelki ereje elég erős ahhoz, hogy szembe szálljon a sápadt zsarnok - ez lennék én - és csatlósaival. Gondolom már kibogoztad, hogy ez a bizonyos ember te vagy."

   Még egy köhögés, hangja hörgősebbé vált.

   "Ahogyan a prófécia mondja, a halálom után fényes kor fog bekövetkezni, és nem lesz több olyan uralkodó, mint én."

   Mintha fény lobbant volna a szemében, és hirtelen egyenes háttal ült trónján, majd komoly arccal folytatta.

   "Eddig tart a ti jóslatotok. Mindez igaz is, de egyben tévútra vezető. Nézz körbe."

   A trónbitorló körbemutatott, és a harcos ekkor vette észre, hogy a falon lógó drapériák arany fonálból szőtt írással vannak tele. A tróntól jobbra a harmadikon megpillantotta saját nevét. Ellenségét elfeledve oda sétált, s lassú megrökönyödéssel elolvasta az arany szöveget. A trón felől szált a hang.

   "Igen, igaz az, hogy nem lesz mégegy olyan uralkodó mint én. A prófécia kimondja, te megölsz, és ezzel a következő évezredek eseményeit kőbe vésed. Utánam az új király te leszel, kemény kezű. Országod határjait kiterjeszted a szomszédos országokra, és ekkor, egy sikertelen merénylet után paranoiássá válsz. Életedet és birodalmadat féltve halhatatlanságot és a bölcsek tudását kezded keresni. Ez a terv megfog, és rabjává tesz. Hadjárataid, kínzókamráid emberlelkek ezreit szakít meg e földi léttől. Egyszer felszólal ellened saját szülőfalud szóvivője, és te az egészet porig égeted, majd behinted sóval. A világ félni fog tőled, és évezredes sötétség, keserűség és hiány veszi kezdetét. A végén megfeketedett szíved magad ellen fordít, és önmagad gyarlósága vet véget életednek. De a történetnek nincs itt vége. Nem. Hagyományaid, és örökséged közel öt évezredig sanyargatja világod, és ezután se marad más a túlélőknek, mint por, hideg, és fájdalom."

   A harcos érezte, hogy valami mélyen benne megrepedt. A jövő súja térdre kényszerítette, kezéből kiesett a kard.  "Hogyan szerezted meg ezt a tudást?"

   "Messzi földről jöttem, emberfia. Szülőföldem istenei ellen fordultam, és így kárhozott lettem számukra. Képességeim és tudásom ennek ellenére makulátlan és tökéletes."

   A harcos hallotta, ahogyan a háta mögé sántikál a sápadt uralkodó, és egy pókszerű kéz megfogta vállát.

   "Még nem vagyok halott. A világ még nem folyt bele a neki elrendelt medrébe. Van még kiút."

A harcos felnézett a vöröses szemekbe, sóhajtott egyet, majd bólintott.

----- o -----

   A trónbitorló tíz évvel később meghalt. öreg volt mér, saját fajának mércéjéhez mérve is, és az oldalán volt egy seb, mely a legjobb orvosmesterek próbálkozása ellenére se gyógyult be. A tróntermet, melyet egy évtizeddel ezelőtt lezárt, halála után felnyitották.

   A trónt kettétörve, a drapériákat széttépve, cafatokban találták.

   Mindez semmi se volt egy harcos tökéletesen prezerválódott teteméhez képest, amely körül a sötét márványpadlón egy sötétebb folt jelezte egy óriási vértócsa volt helyét.

   A harcos keze még mindig göcsörtösen markolta kétkezes, vértől mocskos kardját, amelyet a saját mellkasába szúrt, oly erősen, hogy a penge vége hátán kibukkant.